Dean WHITLOCK:
Egymilliárd dollárt érő találat

– A POKOLBA IS, csak egy év az egész – mondta Billy. – Egy évet simán kihúzok. – Lehajtotta a sörét, majd a szemetesbe vágta az üres dobozt. – Ráadásul, ha szerencsés vagyok, az enyém lesz az egymillió dollárt érő találat is.

Egyetértést várva ránk vigyorgott. Frank és én egymásra néztünk, majd visszafordítottuk kifejezéstelen arcunkat. Billy csodálkozva nézett ránk.

– A rohadt életbe, mi a fészkes fenét tanítanak nektek ott az orvosegyetemen? Az egymillió dolláros sebesülés a hazaszóló repülőjegy. Egy szép tiszta lövés a combizomba, kevés vér, kis fájdalom. Tartsd tisztán, és hamar begyógyul, de előtte még megkapod a Bíbor szívet, majd hazaküldenek az Államokba. A nagyapám kapott egyet Vietnamban. Őt is besorozták, mint minket.

Kinyitott még egy doboz langyos sört, leitta a habot a tetejéről, és elfintorodott.

– Ez a pedró sör szart sem ér.

Frank és én befejeztük a magunkét, és kivettünk még egyet.

– Hidegen jobb lenne – jegyezte meg Frank, és néhány dobozzal betett a hűtőbe a vér mellé.

– Egy nagy lótúrót, semmi sem segítene ezen a szaron – válaszolta Billy, de azért tovább ivott.

Billy volt az egység Benjáminja, vagy legalábbis úgy nézett ki: alacsony volt, és szőke, széles vigyorral és csillogó szemmel. A kiképzőtáborban sok szaroskodásban volt része, de megtanulta, hogyan fizesse vissza. Igyál keményen, káromkodj sűrűn, és csapj oda néhányszor, hogy megmutasd, milyen vagány fickó vagy! Ő is besorozott volt, ami nem tette könnyűvé a dolgát egy jórészt önkéntesekből álló szakaszban. Amikor az egészségügyi osztagunkat hozzácsapták az ő egységükhöz, Billy velünk kezdett lógni szolgálat után. Sokszor ittuk együtt a langyos bolíviai sört.

Frank és én nem besorozottak voltunk. Frank, ahogy ő szokta nevezni, orvosi előtanulmányokat folytatott. Mivel nem engedhette meg magának az egyetemet, a rögösebb úton igyekezett megszerezni a gyakorlatot. Magas volt, sötét hajú, erős borostája már két perccel borotválkozás után kiütközött az állán; ideje jó részét tankönyvek olvasásával töltötte. Én lelkiismereti okból megtagadtam a fegyveres szolgálatot, s miután angolból megszereztem a diplomámat, azonnal négy elfoglaltság közül válogathattam: hadiüzem, nukleáris üzem, az egészségügy vagy a börtön. Ez elől a háború elől nem lehetett Kanadába menekülni. Az egészségügyet választottam, talán azért, mert úgy gondoltam, valakinek ellensúlyoznia kell a gyilkolást. Akárhogy is, nem voltunk önkéntesek, s ez megnyugtatta Billyt. A végén még barátok is lettünk.

– Szóval a nagypapi végül is megúszta – mondta Frank.

– Aha. Az ideje hátralévő részét Németországban húzta le, igazi sört iszogatva.

– Mennyi időt töltött Vietnamban, mielőtt megkapta az egymillió dolláros sebet?

– Hat hónapot. A fenébe is, fél lábbal már otthon volt, nem igaz? – nevetett Billy. – Nekem még tizenegy hónapom és három napom van hátra. Még nem is lőttek rám.

– Nekik rövidebb hónapjaik voltak Námban – mondtam.

– Hogy érted?

– A szabadság és a lábadozás is beleszámított – magyaráztam. – Amikor nagypapi elment egy hétre Saigonba, az a harci idejéből ment. Elmehetett egy hónapra Tahitibe, és akkor is fogyott az éve.

– Az istenit! – hajította Billy a szemetesbe a sörösdobozt. – Lefogadom, hogy a sereg véget vetett ennek. A frontvonalban kell eltöltenem 365 napot.

– Nekünk pedig egyenként van 730 napunk – bólintott Frank.

– Tíz nap betegszabadsággal – tettem hozzá.

– A rohadt életbe! És ti még vissza sem lőhettek, haver.

 

Az őrjárat kemény dolog volt. A Mamoré előhegységeinél, La Paztól északkeletre állomásoztunk, erdőkkel és mély szurdokokkal elválasztott egyenetlen fennsíkok alkotta terepen. Nappal a hőségtől, éjszaka a hidegtől szenvedtünk. Hetekig zuhogott az eső, hogy aztán hetekig aszaljon mindent a nap. A helybeliek apró kunyhókban éltek, krumplit termeltek, rezet és ónt bányásztak, és elég hamar elkezdtek lövöldözni ránk. Néha a gerillák voltak, néha csak a kokafarmerek, de a golyók mindkét esetben ugyanazt eredményezték. Billy és az egysége szorgalmasan lövöldözött vissza rájuk. Végül Frank és én feltakarítottunk utánuk.

Mi legalább nyugis helyen voltunk. Rövid tűzpárbajok, néhány könnyebb lőtt seb, amire csak kötés kellett. Az egyik fickó megcsúszott, legurult egy domboldalon, és eltörte a lábát. Frankkel gyorsan ráraktuk a kötést, és négy mérföldön át cipeltük az ostoba marhát, míg találtunk egy akkora sík helyet, ahol a helikopter leszállhatott.

Az első csúnya eset akkor történt, amikor az egyik katona belelépett egy rugós csapdába, ami csípőtől összeroncsolta a lábát, ahogy összecsapódott rajta. A fiú felüvöltött, valaki orvosért kiáltott.

A menetoszlop elejére vágtattunk. A szerencsétlen fickó lábából fröcskölt a vér, nagy fájdalmai voltak. A szakasz többi tagja körbeállta, és elborzadva figyelte, ahogy négy ember leszorította a sebesültet, és szétfeszítette azt az átkozott szerkezetet. Aztán az őrmester rájuk ordított, hogy vegyenek fel védőalakzatot, mi meg Frankkel megpróbáltuk elállítani a vérzést. Frank igazán profi módon csinálta a dolgot, morfiumot nyomott a srácba, és bedugaszolta a lyukakat a lábán, mintha csak műanyag baba lenne az egyetemi gyakorlaton. Franknek jó keze volt, kitűnő sebész lett volna belőle. Én csak a fertőtlenítőt öntöttem a sebre, a kezébe nyomtam a kapcsokat, és megpróbáltam nem okádni.

A módszert később rendszerré fejlesztettük: Frank játszotta az orvost, én játszottam a nővérkét, és a szakasz játszotta a katonát. Frank igazán komolyan vette a munkáját, minden embert úgy kezelt, mintha az egyetlen betegünk lenne. Aztán a harc komolyra fordult, s két héttel később, mikor még kilenc hónapja és tizenhárom napja volt hátra, Billy megszerezte az egymillió dollárt érő sebesülést.

Frank a sor másik végén szorgoskodott, úgyhogy én rohantam Billyhez. A földön feküdt, egy sötét folt terjedt a nadrágján, miközben az arcán széles vigyor ült. Felvágtam a nadrágját, és letöröltem a vért. Két lyuk volt a combján, az elülső kicsi és takaros, a hátsó nagy és tépett szélű. De a golyó elkerülte a csontot és az artériát, és ezt Billy is tudta.

– Nagypapi büszke lenne – mondtam, A mosolya kezdett feszült lenni.

– Kérsz morfiumot? – kérdeztem.

– Akár ünnepelhetnénk is – bólintott. Belenyomtam a morfiumot, szórtam rá egy kis fertőtlenítőt, és elküldtük a többi sebesülttel.

Három hét múlva ismét ott volt, egy Bíbor szívvel és két apró heggel a lábán. Semmi bicegés semmi fájdalom, semmi Németország. És sem mi több betegszabadság. Kilenc hónapja és három napja volt hátra.

Egyik este, néhány sör fölött mesélt egyet s mást:

– Kivettek némi izmot és bőrt a másik lábamból, és betömték a lyukba. Aztán beáztattak valami olyan lébe, mint az a szar, amit ti spricceltek állandóan mindenfelé, és olyan nagy kék lámpákkal világították meg a lábamat.

Frankét kimondottan érdekelte a dolog.

– Mit adtak enni?

– Leginkább szart. És tablettákat, egyre csak tablettákat. Morfiumot viszont egyáltalán nem, még aszpirint sem, a rohadékok.

– Masszázst alkalmaztak?

– Egy francokat. Súlyokat kellett emelgetnem a lábammal.

– Mit éreztél a lámpák alatt?

– Hát meleget. – Ivott még egy kortyot. – Leginkább csak fájt. Ámbár most már semmit sem érzek. – Megdörgölte a lábát, mintha fájdalmat akart volna okozni magának. – A szentségit, mintha csak álom lett volna.

Odanyújtottam neki egy doboz sört.

– Úgy tűnik, a kétmillió dolláros sebre kell ráhajtanod.

– Igazad van – nevetett élesen. – Legközelebb megkérem a pedrókat, hogy robbantsák le az egész lábamat, akkor aztán hazaküldhet a sereg, hogy növesszek egy újat.

Nevettünk, és tréfálkozni kezdtünk a nem megfelelő nagyságú lábról és arról, hogy még mi mindent tudnak visszanöveszteni. A dolog korántsem volt ennyire vicces, de mást nem tehettünk, mint hogy röhögünk az egészen.

A katona, aki a csapdába lépett, valamivel később szintén visszajött, csakúgy, mint a sebesültek többsége. Újra kezdték az őrjáratokat, de most már sokkal óvatosabbak voltak. Frankkel együtt mégis volt elég tennivalónk.

Billy körülbelül egy hónappal később szerezte második sebesülését. Ekkor még hét hónapja volt hátra. Azért emlékszem ilyen jól, mert Frankkel előző éjjel kapartuk le a sisakunkról a nagy vöröskeresztet. Frank akkoriban kezdett el hordani magánál egy karabélyt, a gerillák ugyanis már az orvosokra is lőttek. Lehet, hogy rájöttek az újjáépített kiskatonákra, és azt hitték, ez a mi művünk. Pedig mit tettünk mi? Csak fertőtlenítettük a sebet, teletömtük őket fájdalomcsillapítóval, és igyekeztünk életben tartani őket, míg meg nem jöttek a helikopterek.

Északkelet felé nyomultunk, közelebb a folyóhoz, ahol a dombok alacsonyabbak és a vízmosások erdősebbek voltak. Napalmot kezdtünk használni a gerillák ellen, ők meg feltehetően a saját anyagunkat ellenünk. Nekik nem voltak repülőik vagy helikoptereik, hogy arról dobják le a napalmot, ezért konzervdobozokba töltötték, és agyaggalamb-hajítókból szórták ránk. A fiúk frizbinek hívták ezeket a lövedékeket. A jó lövészek a levegőben is eltalálták, de akkor a frizbi mindent beterített maga alatt tűzzel. Ha hagyták, hogy leessen, kisebb területet égetett fel.

Billy a sor elején ment – isten tudja, miért, hiszen soha nem jelentkezett önként ilyenfajta szolgálatra. A pedrók felettünk helyezkedtek el, és lefelé kezdték el lőni az ösvényt. Szerencsére már akkor tüzeltek, mikor meglátták az élen haladó embert. Legalábbis a mi szerencsénkre. Billy a bokrok közé vetette magát, és viszonozta a tüzet, míg mi, többiek a fák közé húzódtunk fedezéket keresni. Ekkor vetették be a napalmot. Két vagy talán három frizbi borította el tűzesővel Billyt. Hallottuk az ordítását, aztán láttuk felénk rohanni. Teste, mindkét csizmája lángolt.

A napalmtól nem lehet megszabadulni, mert valósággal ragad rád. Voltak speciális takaróink és habzó aeroszolunk. Beburkoltuk Billyt, amilyen gyorsan csak tudtuk. A ruhái megóvták a teste nagy részét a komoly károsodástól, de sem a keze, sem az arca nem volt védve. Jobb keze csontig elszenesedett, három ujja hiányzott. Jobb arca kezdett pikkelyekben lehámlani, csakúgy, mint a füle, ezenkívül harmadfokú égési sérülései voltak a nyakától egészen fel a hajáig. Amikor a sisakját levettük, fejbőrének egy darabja is vele jött. Nemigen tudtunk vele mit kezdeni; morfiumot adtunk be neki, beszórtuk fertőtlenítővel, és gyorsan elvittük. Szemét csukva tartotta – hála istennek, még mind a kettő megvolt –, ökölbe szorított bal kezét a szája elé emelte, motyogott maga elé, és sírt. Először azt hittem, imádkozik, de a hangja felerősödött, valahányszor a hordágy megdöccent, vagy hozzáértünk a testéhez. Hallottam, hogy újra és újra ezt nyögi:

– A francba, ó, a francba, ó, a francba! – Még Frank is megrendült.

 

Billy három hónap múlva jött vissza. Új, rózsaszínű bőre volt, s új keze, ami halkan kattant, ha egy bizonyos módon megmozdította a hüvelykujját. Feje jobb oldalán egy sávban fehér volt a haja. És még mindig hátravolt hét hónapja. Ezúttal egyszer sem beszélt a kórházról. Frank meg nem kérdezősködött. Helyette még több sört ittunk együtt, meg azt az üveg vodkát szopogattuk, amit Billynek sikerült becsempésznie, és a sportról, a videóról, a nőkről beszélgettünk – bármiről, kivéve a háborút. De Billynek szokásává vált, hogy kezével beletúrjon a hajában lévő fehér sávba, és hogy kattogtassa a hüvelykujját.

Hosszú idő után végre úgy tűnt, észrevette a hüvelykujját. Kíváncsian meredt a kezére, és megkérdezte:

– Mit gondoltok, van valami, amit nem tudnak helyrehozni? Például mi lett volna, ha azok a rohadékok leégetik mind a két lábamat és a golyóimat is? Egész hátralévő életemre tolószékhez lennék kötve? Vagy kattogva mászkálnék, egy pumpával a zsebemben, hogy felállítsam?

– Nem tudom – válaszolta Frank. – Sok fickót láttunk már visszajönni.

– Ki az, aki nem jön vissza? Úgy értem, mi az ördög kell ahhoz, hogy kiszállj az egészből?

Megráztam a fejem, és felajánlottam neki az üveget, de meg sem látta. Saját magának válaszolt:

– Megmondom nektek, micsoda: hogy egy istenverte roncs legyen belőled. Egészen meg kell nyomorodnod, mert ők biztosan nem engedik, hogy egy kis mechanikai hiba keresztbe tegyen nekik. A fenébe is, az egész csak egy kis fájdalom. Adj rá egy puszit, és máris jobb. – Most már elvette az üveget. Valamivel később nekünk kellett ágyba tennünk.

Billy igazán óvatos volt a következő három hónapban. A táborban is és az őrjáratokon is lassan mozgott, szeme egész idő alatt kutatva járt ide-oda. Frankkel láttuk, ahogy a feszültség átalakul benne rémületté. A rémület a lényének részévé vált: rémülten beszélt, mozgott, még vicceket is rémülten mondott. Megjátszotta a nyugodtak de ez látszat volt csupán.

Bárhogy is, a következő, aki megsebesült, Frank volt, alig egy hónappal azután, hogy Billy visszajött. Ostoba dolog volt, még egy háborúhoz képest is. A szakaszunk beszorított néhány pedrót egy udvarházba, s vártuk, hogy jöjjön a helikopter, és megszórja őket. Mi valamivel hátrébb voltunk, a fák között ápolgattuk a sebesülteket. Én kötésekkel láttam el azt a pár srácot, akiket megkarcoltak a golyók, Frank pedig egy hasba lőtt katona vérzését próbálta elállítani. Hirtelen valaki lőni kezdett ránk. A két, talpon lévő sebesült visszalőtt, és a dolog igazán komolyra fordult.

Én nem tehettem sokat, ezért Frankhez kúsztam, és segítettem neki. Frankét nem hagyta el szokásos nyugalma, foltozott és kapcsozott; már jól előrehaladtunk a fickó gyomrán, amikor a pedrók eltalálták a lábát. A katona már túl volt azon, hogy bármit is érezzen, de Frank teljesen bevadult. Kezembe nyomta a kapcsokat, felkapta a puskáját, és viszonozta a tüzet.

Úgy tűnt, a plusz tűzerő segített, mert minden elcsendesedett. Aztán négy pedró jött elő a fák közül, kezükben bajonett és kés. Az egyik katonát elkapták, mielőtt észbe kaphatott volna, de Frank és a másik srác lőni kezdte őket. Ketten azonnal elestek, de társaik elkapták a másik katonát, és csak jöttek tovább. Frank csak húzta a ravaszt, ők meg csak jöttek, aztán az egyik eldőlt, az utolsó pedig egy lendületes előrevetődés után Frank lába előtt ért földet, de ekkor már hiányzott a feje búbja. A puskája azonban Frank lábából állt ki. A bajonett egyenesen átszúrta, és hathüvelyknyire belefúródott a földbe.

Frank lenézett a lábára, aztán rám emelte a tekintetét. Letette a fegyverét, megtörölte az arcát, és kihúzta a bajonettet a lábából. Leült, és elkezdte kezelni magát. Odavittem neki az elsősegély-felszerelését.

– Hallod, ez igazán hülye dolog volt – mondta.

Nem tudtam, hogy a pedrókra vagy a lábára gondol-e. Visszamentem az első katonához, és folytattam a foltozást. Billy és néhány másik fickó csak ekkor bukkant fel. Kezdtem kicsit jobban érezni magam. Billy letérdelt Frank mellé, segített neki levágni a csizmáját. Vetettek egy pillantást a sebre, és Billy megszorította Frank vállát.

– Egy hónapon belül itt leszel, Frank – mondta.

 

Végül is csak három hét lett belőle. Frank azt mondta, egyre jobban belejönnek. Azt is mondta, hogy csak egyvalamit nem dolgoztak ki: az érzéstelenítést. Nem adnak sok fájdalomcsillapítót, mert az lassítja a gyógyulást. Hosszú három hét volt ez neki.

Ő is becsempészett némi vodkát, és friss hírekkel is szolgált az Államokból.

– Nincs több sorozás – közölte velünk.

– Át akarsz rázni – mondta Billy. Kattogtatni kezdte a hüvelykujját; az utóbbi időben ez már idegesítő szokásává vált.

– Nem. Azt mondták, már nincs rá szükség, mivel van elég önkéntes.

– Az képtelenség – vetettem közbe. A volt osztályomból a fele banda ellenezte a háborút.

Frank megrázta a fejét.

– Nem kell nekik olyan sok új ember. Elég, ha a régieket működőképes állapotban tartják.

– Úgy beszélsz, mint egy szerelő.

– Körbevittek a sebészeten. Bevisznek betegen, kihoznak egészségesen. Nemigen van olyasmi, amit ne tudnának helyrehozni.

Billy bólintott, tekintete megkeményedett. Aztán eszébe ötlött valami, és elmosolyodott.

– Várj egy kicsit! – mondta. – És velünk, akiket már besoroztak, mi van? Minket haza kell majd engedniük, nem?

– Ne vegyél mérget rá! – nevetett Frank. – Még mérföld hosszú a centid. – Ismét felnevetett, de hangja tompa volt.

Egy dolgot megtanultam Frank sebesüléséből: a pedrók nem tudják megkülönböztetni az igazi katonát és azt, aki megtagadta a fegyveres szolgálatot. Az ő szemükben én is csak egy gringó voltam, akinek semmi keresnivalója nincs ott. Ebben egyetértettem velük, de ha rajtam múlik, nem lábbal előre akarok innen kikerülni. Az erőszakellenesség nem zárja ki az önvédelmet, különösen akkor nem, ha a fickó, aki meg akar ölni téged, nem áll meg, hogy a te véleményedet is meghallgassa a dologról. Legalábbis én ezt mondtam magamnak. Szereztem egy 45-öst némi tiszta szeszért cserébe, gyakoroltam vele pár órát, és azontúl magammal vittem az őrjáratokra. Ez segített, hogy egy kicsit nagyobb biztonságban érezzem magam, és mégsem volt annyira szembeötlő, mint egy karabély.

Időközben Billy tovább reménykedett, hogy majd hazamehet. Megjött a hír a sorozásról, s ő várni kezdte a hazahívó parancsot.

Egy hónappal később, amikor harmadszor is megsebesült, még mindig várt.

Rövid volt, és csúnya, csak egy gyors sorozat a bozótból, aztán a pedrók elszeleltek. A szakasz utánuk eredt, otthagyva Frankét és engem Billyvel az ösvény közepén. Ronda seb volt. Mintha zöldségszeletelővel nyitották volna fel a gyomrát, aztán a fele belsőséggel együtt hagyták volna kifordulni a földre. Billy eszméleténél volt, fájdalmat nem érzett; úgy nézte mozgó belső szerveit, mintha azok lennének a világ legérdekesebb látnivalói.

Hívtam egy mentőhelikoptert, aztán elszorítottuk a főbb vénákat és artériákat, öntöttünk rá némi fertőtlenítőt, és visszatuszkoltuk a zsigereit, hogy szállítani lehessen. Billy magánál volt, figyelt. Végül már feljebb kellett sétálnom az ösvényen, hogy elkerüljem a tekintetét.

Amikor visszanéztem, azt láttam, hogy Frank Billy fejének szegezi a puskáját.

– Frank! – ordítottam, és rohanni kezdtem visszafelé.

Rám nézett, én megálltam, felverve egy csomó port, ami lassan feléjük lebegett.

– Frank, mi az istent csinálsz?

Lenézett Billyre, majd újra rám emelte tekintetét. Puskája még mindig a Billy fején lévő feliér sávra szegeződött.

– Frank? – szóltam még egyszer.

Megköszörülte a torkát, én vártam, izzadtam. A nap vakítóan ragyogott felettünk.

– Ő kérte, hogy tegyem meg – mondta végül.

Billyre néztem: a szeme csukva volt.

– És te kész volnál megtenni?

Bólintott.

– Ez gyilkosság.

– Nem ölhetsz meg egy halottat – nevetett.

– Billy még nem halott. Nem volt az; láttam, hogy lélegzik.

– Agyhalál – vont vállat Frank. – Ez az egyetlen, ami megölheti. Ezért kért meg rá.

– Frank, egy orvosnak mentenie kell az életeket, nem elvenni. Nincs jogod ilyen döntést hozni.

– Hányszor kell még megmentenem őket? – kérdezte, de a puskáját leengedte.

A helikopter jött, elvitte Billyt, mi meg visszatértünk a bázisra. Másnap hívatott az őrnagy, és megkérdezte, mi történt ott kint. Frank előző nap zombikról üvöltözve jött vissza, és mindenkihez hozzávágta a tankönyveit. Fenyegetőzött, hogy lelő minden sebesült katonát. Hazaküldték, és később hallottam, hogy valami intézetben van az Államokban. Mentálisan alkalmatlan, azt mondták. Én az osztaggal maradtam az erdőben, s végül Billy is visszatért.

Már csak négy hónapja volt, de úgy nézett ki, nem fogja kibírni. Most már mindenki úgy nézett ki, még a szerencsések is, akik egyszer sem sebesültek meg. A pokolba is, a legtöbbjük önkéntes volt, és úgy jött ide, hogy kész az életét adni a hazájáért. És azt meg is tették. Sőt, még egy kicsivel többet is.

Két héttel később Billy újabb haslövést kapott. Bedugaszoltam az új lyukakat a gyomrán, és néztem azt a darab tefloncsövet vagy micsodát, ami kiágazott belőle. A gyomrom felkavarodott.

A műanyag rosszabb volt, mint a vér.

A szeme csukva volt, a légzése egyenetlenné vált. Megtettem mindent, ami csak szűkös felszerelésemből telt, úgyhogy csak fogtam a kezét. Azt hittem, elvesztette az eszméletét, de kinyitotta a szemét, és rám nézett. Mikor megszorította a kezemet, éreztem, hogy a hüvelykujja kattan a tenyeremben.

– Hányszor hagyod még, hogy megöljenek? – kérdezte.

Aztán szerencsére elájult. Ellenőriztem a pulzusát, de nem volt tapintható. Lezártam a szemét, leültem a sarkamra, és arra gondoltam, hogy hányszor küldtem már el a helikopterrel, és hogy hányszor jött már vissza. Aztán az is eszembe jutott, hogy még mindig három hónapja és két hete van hátra.

Ekkor vettem elő a 45-öst, és lőttem őt fejbe. Nagy lövedéke van, elég nagy ahhoz, hogy eltörje egy ember karját. Senki nem kérdezett semmit.

 

Vártam, hogy visszajöjjön. Három hónapig vártam, mielőtt hinni kezdtem, hogy Franknek igaza volt. És egyre több fejsebet kezdtem látni, mindig a legszerencsétlenebb fickókon, az olyanokon, mint Billy, akik a legtöbbször sebesültek meg. Olyan fickókon, akiknek voltak jó haverjaik, akik átsegítették őket. Már csak arról beszéltek, hogyan lehetne kiszállni. Én még egy katonának megtettem. Akárcsak Billy, ő is megkért rá.

Később kaptam egy levelet Franktól. Volt benne egy újságkivágás egy tüntetésről. Kikerült az intézetből, és valami veteránszervezetnek dolgozott: leveleket írogatott a Kongresszusnak és az újságoknak. Azt írta, nehéz az ügy, mert megszűnt a sorozás, így senkire nem nehezedett nyomás, hogy a saját bőrét mentse. De azt is írta, azért mennek a dolgok, és vannak sikerek is.

Nagyon remélem, igaza van. Remélem, holnap megváltoztatják a szabályzatot, vagy véget vetnek a háborúnak, úgyhogy ezek a fiúk tényleg ki tudnak szállni. Frank az a fajta fickó, aki képes ezt kikényszeríteni.

Ami engem illet, megteszem, ami itt tőlem telik. Még mindig van hátra hat hónapom – hat igazi hónap. Úgy számolom, még sok fickót ki tudok segíteni. És te is kisegíted őket. Ha megkérnek, megteszed. Már van is rá egy elnevezésük. Úgy hívják: az egymillió dollárt érő találat.

Schopp Attila fordítása

Dean WHITLOCK

Amerikai író. Katonacsaládban nőtt fel, így már gyermekként beutazta a fél világot. Utazás közben sokat olvasott, és ebből természetszerűleg adódott számára, hogy írni is kezdjen. Első elbeszélései 1987-ben jelentek meg, azóta összesen vagy húsz került ki; keze alól. 2005-ben regénye látott napvilágot Sky Carver címmel egy fiúról, aki fafaragó tehetségét egy elvarázsolt holló-lány új magaslatokba repíti. Ehhez a történethez kapcsolódott következő kötete, a Raven (2007), mely a lány múltját meséli el. Magyarul mindössze négy novellája olvasható.